3. évad 3. fejezet - Az utolsó esély

Sziasztok! Mindenek előtt nagyon-nagyon sajnálom, hogy eddig kitoltam a "szünetet", de egyszerűen nem volt/ nincs nagyon ihletem a bloghoz. Valahogy elment a kedvem az egésztől olvasók hiányában és a sorozatban is nagyot csalódtam az 5. évadnak köszönhetően. Katherine halála nagyon mélyen érintett és haragszom Juliera, amiért ezt tette... Viszont még szeretnék a blognak adni egy igazán szép és kerek befejezést, éppen ezért még mindig a türelmeteket kérem ehhez és fenntartom a szünet jelzést emiatt.
Valami maradandót szeretnék alkotni, így nem tudom mikorra fogom tudni hozni az újabbnál újabb fejezeteket. De itt van most a 3. fejezet olvassátok örömmel!
xoxo

"Az irodalomban a befejezés többféle lehet. Van, hogy boldog, de van, hogy szomorú. Van, ami nem várt fordulatot hoz. Néhány könyv végén nyitva marad az ajtó a folytatáshoz, és persze vannak mesebeli befejezések is, amikor a lány megkapja hercegét. Elgondolkodtató befejezések, amiktől átértékeljük saját életünket, és a világban betöltött szerepünket. És ott van az a befejezés is, ami előre sejthető volt, mégis meglepetésként ér."

- Hello Katerina, régen találkoztunk! – mosolygott rám a lány.
- Ismernek kéne téged? – kérdeztem az agyam hátsó szegletében kutatva.
- A nevem Maria April Johnson, de a barátaimnak csak April – válaszolta egyszerűen, de semmit sem mondott ezzel.
- Bocsi, de így sem mondasz sokat. Mégis miért vagy itt? – kérdeztem gyanakodva, hiszen minden vámpírt ismerek az alagutakból vagyis azt hittem egészen mostanáig.
- Tudom, viszont én igen. Az első év mindenki számára nehéz élőhalottként, az a borzasztó éhség, ami elől nincs menekvés. Az emberek vérére szomjazol bárki is az áldozat – olyan dolgokat mondott, amivel tisztában voltunk mindannyian.
- Nem okollak a hibáidért, nehogy azt hidd, de te tettél azzá, aki most vagyok – akkor belém hasított egy nagyon régi emlékkép.


„Véres ruhámban az erdőt jártam, mikor egy vérbe fagyott lányba botlottam farkasok martaléka lett. Közelebb mentem hozzá szívverését alig lehetett hallani már.
- Segíts! – suttogta elhaló hangon, majd vért köhögött fel.
Magamra emlékeztetett kicsit, miatta kezdtem el uralkodni vágyaimon, éhségemen és megérezni az emberségemet. Csuklómba haraptam, majd kezem a szájához tettem, nagy nehezen ivott egy kortyot.
- Ez fájni fog, de jobb lesz – mondtam bocsánatkérés helyett, majd kitörtem a nyakát.
Elsiettem onnan, azóta nem hallottam felőle egészen a mai napig…”

- Te voltál az? – kérdésemre csak bólintást kaptam válaszul.
- Mit keresel egyáltalán itt? – jutott eszembe a legfontosabb kérdés.
- Megszöktem Klaustól.
- Te is menekült vagy, mint a többiek itt lent – mutattam körbe kezemmel képletesen.
- Stefan eddig miért nem szóltál? – néztem az ifjú Salvatorera. April nevetése töltötte be az üres teret, mire kérdő pillantással válaszoltam.
- Először nem volt hajlandó tárgyalni és nekem támadt egy régimódi trükkel lefegyverzett… majd miután felkeltem a nyaktörés után követelte, hogy hozzalak ide – magyarázta, én is alig tudtam visszafojtani kitörni készülő nevetésem.
- Stef kérlek vezesd körbe a vendégünk és keress neki egy üres szobát – parancsoltam neki. – Holnap jön egy szállítmány én akarom át venni, aztán beszéljük a tárgyalás időpontját – tettem hozzá még. - Reggelig senki se zavarjon már! – mondtam, majd a lányra néztem kedvesen.
- Pihend ki magad aztán beszélünk – sarkon fordultam és vámpírsebességgel elsuhantam a szobámba menet közben minden elmosódott, de én csak a célt láttam magam előtt.
- Katerina drágám, azt hittem itt vársz rám – ölelt át szerelmem derekamnál fogva, úgy húzott közelebb magához.
- Igen én is úgy terveztem, de Stefannal kellett beszélnem. Vállalta, hogy eljön velem a farkasokhoz – mosolyogtam eltitkolva a további fejleményeket.
- Akkor megbeszélek velük egy újabb tárgyalást, de csak holdtölte után – jelentette ki vitát nem tűrve.
- Most ne beszéljünk a munkáról, inkább pihenjünk – mondtam egy csók után.

***

Az egész éjszakát együtt töltöttük, hajnal tájt Elijah mellkasán ébredtem arcomon hatalmas mosoly terült szét.
- Jó reggelt kedvesem – búgta a hátamat simogatva, egy puszit nyomott fejem búbjára.
- Ne, még nincs reggel. Még maradj mellettem olyan régen voltunk kettesben – felkúsztam mellé, majd egy reggeli szájra puszival köszöntöttem.
- Még csak hat óra van, ne aggódj maradok – magára húzott és apró csókokkal jutalmazott. Órákon át élveztük egymás társaságát, mikor kopogtatás hangzott az ajtó felől, szűnni nem akaróan. Kimásztam Elijah mellől magamra vettem ingét gyorsan, begomboltam és ajtót nyitottam.
- Látom a bátyám jól elszórakoztat – vetette oda Rebekah köszönés helyett.
- Neked is jó reggelt kishúgom – lépdelt mellém az ősi meztelen felsőtesttel. – Szóval minek köszönhetjük látogatásod? – kérdezte érdeklődve a férfi.
- Szükségem van a barátnőmre most azonnal – válaszolta ugyan olyan morcos hangon, valaki nagyon bal lábbal kelt ma. – Két perced van, hogy felöltözz! – nézett rám parancsoló hangnemben.
- Tudod kezd elegem lenni az ősi családból – szemeim szikrákat szórtak, majd rá vágtam az ajtót mérgemben. Egy perc nyugtom sincs tőlük, mindegyiknek szüksége van rám valamilyen formában vagyis majdnem mindegyiknek.
- Ennyit a romantikus napunkról – mondtam szomorúan, kezeimet nyakán pihentetve.
- Este hamarabb jövök és együtt vacsorázunk, csak mi ketten – derekamnál fogva magához húzott teljesen összeért kettőnk teste, forrt bennem a vágy, de ő csak gyengéden megcsókolt.
- Tetszik ez az ötlet – már jobb kedvvel néztem két szép mogyoróbarna szemébe.
- Most menj, mielőtt szétrombol valamit a húgom – engedett el egy lágy szájra puszi után, szekrénynek mondható valamihez lépkedtem. Az inget egy sötét spagetti pántos felsőre cseréltem, cicanadrág hozzá bokacsizma felülre, pedig egy bőrkabátot vettem. Még elköszöntem szerelmemtől, majd kiléptem az ajtón.
- Végre, már azt hittem mentőosztagot kell küldenem érted – vetette oda gúnyosan, majd elindult a belső csarnok felé.
- Mi ilyen sürgős, hogy kirángattál az ágyból? – kérdeztem utána rohanva.
- Először is nagyjából 10 perc múlva itt az új vérszállítmány a kedvenc boszinkkal, aki semmiről sem tud – magyarázta míg megnéztem az időt. – Másodszor, pedig Stefan még mindig nagyon furcsán viselkedik, tegnap későn jött vissza – újra elszomorodott.
- Velem beszélgetett, el fog jönni velem a száműzöttekhez – tereltem el mindenféle gyanút Aprilről és a besúgóról.
- Remélem neked elmondja mi a baj – sóhajtott egy hatalmasat. Közben a megbeszélt helyre értünk, ahol két vámpír várakozott.
- Stefan, Marcellus gyertek ide – emeltem fel a hangom, mire mindketten megfordultak. Rebekah átölelte kedvesét és egy puszival köszöntötte.
- A szállítmány perceken belül befut – mondta Salvatore.
- Készen van a cserére szánt is? – néztem rájuk érdeklődve, hiszen többször elfelejtődött, ami súlyos következményekkel járt.
- Igen az embereim készek a cserére – válaszolta a néger srác.
- Helyes, de ők nem a te embereid! Egyszerű vámpírok pont, mint te vagy én. Még egyszer meg ne halljam ezt! – ripakodtam rá morogva. Ez a taknyos mit képzel magáról, hogy van képe azt állítani, hogy az „emberei”. Mint férfi tetszetősnek tűnt minden női szem számára, kigyúrt felsőtest, vakító fehér fogsor, édes mosoly, aranyos arc. De ez csak a látszat, mivel a belső ezzel ellentétben gyomorforgató… felsőbbrendűség, nagyképűség és hatalomvágy jellemzi a leginkább. Meg kellett nyugodnom, mire ide érnek az emberek így mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. A peronon fékcsikorgás hangzott fel megérkezett az egyetlen használható metró, 5 férfi szállt ki belőle nagy rekeszekkel mögöttük egy fiatal lánnyal, aki szakasztott Bonnienak tűnt.
- Rakjátok csak le oda – mutattam az üres területre, félve megcsinálták.
- Nyugi nem harapok. Mennyit kellett hozni? – kérdeztem barátnőmre nézve, aki egyből válaszolt.
- Meg van mind az 500 tasak, amiben 2l kell, hogy legyen.
- Cserében itt van az 50 zacskó vámpírvér – válaszoltam a férfinek.
- Ennyi volt mára emberek mehetünk! – kiáltotta el magát a többieknek, mire azok beszálltak a földalattiba.
- Várjatok, nekem beszélnem kell Katherine Piercel hozzátok ide – mondta a lány határozottan, tekintetét körbe pásztázva a vámpírok között.
- Én vagyok az személyesen – lépdeltem elé, majd elég közel megálltam. – Mit szeretnél tőlem Emily? – kérdeztem érdeklődést mutatva az irányába.
- Csak találkozni akartam a gyilkossal, aki miatt pokol az életünk – harag csillogott a szemében félelemmel keveredve.
- Rebekah maradj ott – intettem le ugrásra kész barátnőm.
- Nagy szavak ez egy kislánytól, aki még semmit sem tud a világról – mosolyogtam rá még mindig őszintén, de a hangomban egy kis gúny tükröződött.
- De te sem fogsz tovább élni – vágott vissza kezét felemelve, mire a vérem belül szétrobbant, ahogy a fejem is.
- Kath mi történt veled? – sietett hozzám Bekah megtartva mielőtt összeestem. Marcellus nyakánál fogva felemelte a lányt, aki fuldokolva kapálózott a fájdalmam egyszerűen elmúlt.
- Marcel engedd el őt – szóltam a vámpírra, aki letette a földre, de a nyaka közelében tartotta az ujjait.
- Emily Jonathan túl sokat hiszel magadról, pedig alig ismered a családod múltját – ráztam meg a fejem.
- Menjetek vissza a lány még itt marad. Elijah a vezetőnk haza viszi biztonságban lesz mellettem – néztem az emberekre, majd a vámpírra, aki bántani akarta.
- Engedd el őt – parancsoltam neki, mire szót fogadott.
- Egy órát kaptok, de ha nem jön vissza egy darabban, akkor háborút indítunk – fenyegetőzött a férfi, majd eltűntek a metróval.
- Rebekha kérlek szólj a bátyádnak, hogy vendégünk van és vidd az irodájába – néztem a szőkeségre, aki közelebb lépett a boszihoz.
- Menj vele nyugodtan, nem fog bántani – intéztem szavaim a Benett lányhoz.
- Marcellus rendezzétek el a csomagokat – utasítottam neki, egyből szólt a vámpíroknak, akik magukhoz vették a rekeszeket.
- A vendégünket értesítsd, hogy estefelé meglátogatom – mondtam Stefannak, mikor kettesben maradtunk, ő elviharzott.
Még egyszer ellenőriztem mindent, majd Elijah dolgozószobájába siettem, kopogás nélkül bementem hozzá és a lányhoz.
- Kedvesem jól vagy? Hallottam Emily nem volt valami udvarias – ölelt át az ősi, arcomat kémlelve, mire csak bólintottam egyet.
- Most nem számít én, hogy vagyok a lány különleges és örökölte a nagyanyja képességeit – említettem meg a legfontosabb tudnivalót.
- A nagyanyám, hiszen ő csak egy ember volt a sok közül. Mit tudhatsz te róla, úgy is csak hazudsz! – szavai éles tőrként vájkáltak az emlékeimben.
- Tévedsz gyermekem, a nagyanyád Bonnie Benett igazán különleges hölgy volt, aki feláldozta életét a szeretteiért – kezdett bele a mesébe Elijah, szeretetteljesen rápillantottam.
- Mitől volt olyan különleges? – kérdezte a lány már érdeklődve.
- Bonnie egy nagyon erős boszorkány volt és az én barátnőm – válaszoltam neki mélyen a szemébe nézve, hogy tudja igazat mondok.
- Hogy mi? Az lehetetlen – csodálkozott, majd egy székre rogyott.
- Semmi sem lehetetlen a mi világunkban. Gondolj csak bele most éppen egy 600 éves és egy ősi vámpírral beszélgetsz. A mellettetek lévő metróállomáson egy horda vérfarkas él, míg a föld felszínét hibridek uralják az öcsém vezetésével – világosította fel őt szerelmem, mire csak fejét rázta.
- Azt mondtad az öcséd? De te vámpír vagy – hüledezett.
- Ez egy nagyon hosszú családi történet. A lényeg annyi, hogy az első boszorkány Esther, hogy megvédje családját létrehozta az ősi vámpírokat. Mikor először táplálkoztak kiderült az anya félrelépése vagyis az, hogy Niklaus Mikaelson egy farkastól van. Az átkot, amivel sújtották a nagyanyád törte meg kényszerből – elmeséltem neki tömören a régi történet lényegét.
- meg fogom ölni ezért! – kezeit ökölbe szorította, úgy ugrott fel az ülőhelyéről.
- Nyugi kistigris, Nik hallhatatlan, ő az első hibrid lehetetlen megölni – lépett be az ajtón Rebekah a szokásos arrogáns stílusán.
- Viszont ezt neked hoztam – nyújtotta felém Bekah a gilmoret.
- Úgy gondolom ez téged illet, Bonnie varázskönyve – adtam oda Emilynek a vastag, régi poros könyvet.
- Köszönöm, gyakorolni fogok ígérem – szorította magához, mint ha egy kincs lenne.
- Lassan letelik az időnk – mutatott Elijah az órájára.
- Mielőtt vissza vinnétek el akarok menni a sírjához – alig bírta visszatartani könnyeit, mire bólintottam együtt érzően. Megfogtam csuklójánál és vámpírgyorsasággal végig száguldoztunk a folyosókon egészen odáig.
- Erre szükséged lesz – adtam neki egy fehérgyertyát, ő letette a sírra, majd felemelte a kezét. Varázsige nélkül meggyulladt minden mécses és gyertya.
- Azt hiszem egy generációt ugrott és nálad duplán jött ki a varázserő – mosolyogtam rá, mire neki is jobb kedve lett.
- Köszönöm, eddig azt hittem különc vagyok és elmeháborodott – nevetett fel, valahogy megértettem nem könnyű egyedinek lenni.
-A nagymamád nagyon büszke lenne most rád – törtem meg a percekig tartó csendet.
- Mennünk kell – mondta félhangosan, de van egy olyan sejtésem inkább saját magának címzett minden egyes szót. Megfogtuk egymás kezét és a metró mentén futottam vele együtt egészen az emberek állomásáig, már nagyon régen nem jártam errefelé. Évekkel ezelőtt a nagy mészárlást követően úgy döntött a vezetőség minden fajnak úgy a legbiztonságosabb, ha külön állomásokon élik az életüket.
- Éppen időben – mondta az órájáról felpillantva a férfi, mikor megálltunk előtte.
- Emily menjünk – próbálta mozgásra kényszeríteni a lányt, de ő cöveket vert.
- Várj apa, még váltanék vele pár szót – szólalt meg hosszas tépelődést követően, Joe végigmért bizalmatlanul. Pár lépést hátrált, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni, de a figyelme egy percre sem lankadt ugrásra készen várt.
- Még egyszer köszönöm Katherine és sajnálom, hogy majdnem megöltelek – magyarázkodott, de elcsendesítettem.
- Nincs semmi gond, ha nem egy Benett lenne a nagyanyád már nem élnél – vigyorogtam rá gonoszul, mire szemei kikerekedtek. Félre téve a tréfát és mindenféle fenyegetést folytattam a mondandómat. – Remélem nem sokára újra találkozunk.
- Számíthatsz rám! Viszlát Katherine Pierce – köszönt el megölelve engem.
- Szia Emily Benett! – öleltem vissza óvatosan – Kérlek gyakorolj sokat szükségünk van rád. Te vagy az utolsó reményünk – suttogtam a fülébe, majd elviharzottam haza...