3. évad 2. fejezet - Új jövevény

Sziasztok! Tudom nagyon régen raktam fel új részt röstellem, de az érettségi mellett nincs időm nagyon írni. Ez a fejezet rövidre sikerült, de kárpótollak titeket érte, mert gyorsan hozom a következőt.

Remélem, azért maradt még pár olvasóm a sok kimaradás ellenére is.

"Amikor a dolgok rosszra fordulnak úgy érezzük, semmi sem sikerül....
De mindig van egy utolsó reményfoszlány, ami új esélyt ad a jövőre egy szebb jövőre." 

- Katherine baj van – mondta, mire kirázott a hideg.
- Mi történt már megint? – kérdeztem vissza, miközben öltöztem.
- Jobb lesz, ha saját szemeddel látod – válaszolta némi gondolkodás után.
- Stefan Salvatore legalább azt áruld el mivel kapcsolatos! – csattantam fel levezetve rajta minden feszültségem.
- Gyere utánam, itt a falnak is füle van – tátogta hangtalanul.
Csak nem rajtunk ütöttek vagy az emberek fellázadtak? Fejemben ilyen és még ennél is durvább gondolatok fordultak meg. A vámpírral hamar átszeltünk két folyosót, már éppen kérdezni akartam, mikor megállt. Egy elhagyatott részen voltunk, ami évek óta lakatlan az emberek és még a mi fajtánk is messziről elkerüli.
Régen ez volt a legszebb rész, de mára már csak romhalmaz és temető övezet, hála egy nagy mészárlásnak. Klaus maga után csak kínt és szenvedést hagy mindenhol. Nagyjából 70 évvel ezelőtt még a hadjáratok idején sikerült betörniük a rejtekünkre, még hozzá itt, ezen a helyen. A hibridek se embert se vámpírt nem kímélve öltek, aki az útjukba került. Az utolsó igaz boszorkány itt vesztette életét csata közben. Hiába menekült a múltja elől Bonnie az mégis megtalálta. Minden egyes részletre emlékszem, mert ott voltam mellette, ahogy a férje is. Utolsó perceiben megígértette velem, hogy vigyázok a leszármazottjaira anélkül, hogy tudnák a bennük lakozó mágiáról. Ezek az emlékek még ennyi idő után is elevenen élnek bennem.
- Katherine minden rendben van? – kérdezte Stef, miközben letöröltem a könnyeimet.
- Ha már itt vagyunk remélem hoztál magaddal fehér gyertyát is. Bonbon tiszteletére és persze emlékére is – próbáltam őszintén mosolyogni, de nem ment igazán.
- Gyere ide – magához húzott és szorosan átölelt.
- Tudom milyen fontos volt neked – simította végig a hajam megnyugtatóan.
- Nem tudtam megmenteni őt – szakadt fel temérdek érzelem belőlem.
- Nem akarta, hogy megmentsd – javított ki, hiszen ő is ott volt akkor.
- Most már nem számít – kibontakoztam karjai közül, kicsit eltávolodtam tőle.
- Az ellenállók nem akarnak tárgyalni az ősökkel és Elijah nem enged el egyedül hozzájuk. Eljönnél velem, benned még bízom is? – kérdeztem remélve, hogy igent mondd.
- Gondolom úgy sincs más lehetőségem. - vonta meg a vállát, mire elnevettem magam.
- Szívesen elkísérem hölgyem – hajolt meg előttem, ahogy 1864ben tette.
- Miért nem beszélhetünk máshol csak itt? - kezemmel körbe mutattam.
- Beépült hozzánk egy kém, azt gyanítom – homlokán ráncok jelentek meg.
- Már tudod ki lehet az? – egyre nagyobb feszültség nehezedett rám.
- Pontosat még nem tudok, ezért neked mondtam csak.
- Ha kiderítetted egyből nekem szólsz, el akarok vele beszélgetni egy kicsit – gondolatban már több féle módon kínoztam a kis piócát.
- A másik indok, pedig ennél is bonyolultabb – nagy levegővel kezdett bele mondandójába, amitől csak egyre inkább feszengtem. Amellett, pedig nagyon féltettem Rebekaht az újabb csalódástól, tudom azon sosem tenné túl magát.
- A szokásos körömet tettem két napja, amikor zajra lettem figyelmes egyenesen ide vezettek a hangok. Mintha valami vagy valaki próbálná lebontani a falat kívülről, közelebb mentem a romokhoz… - itt valahogy megakadt.
Nem tudom miért, de nem folytatta tovább mondandóját kétségbe esés lett úrrá rajtam.
- Stefan mondd már el mi van?!? – kaptam fel a vizet rövid idő alatt megint.
Fékezhetetlen indulataim ki akartak törni belőlem. Éppen egy újabb fenyegetésre készültem, amiben közlöm vele, hogy kitépem a nyelvét a szájából, ha nem mondja el rövid időn belül mi a helyzet. Akkor egy vörös hajú démon jelent meg a sötétből magas sarkúban tipegve.
- Hello Katerina…