3. fejezet - Az alku

Elijah Mikaelson

Már nem éreztem azt a szúró fájdalmat, a dermedés is teljesen elmúlt, valaki kihúzta belőlem a tőrt. Hangokat hallottam nem olyan messziről, Katerina kiabált össze vissza.
- Ne, nem akarom! Engedj el, minek üldözöl még mindig? – kérdezte, ahogy feléjük pillantottam megláttam az öcsémet, ahogy maga után vonszolja.
- Fogd be a szádat! Most mindenért bosszút állok! – ripakodott rá, nekem nem tetsző hangon. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, az „eszméletvesztést” követően még nem ment minden olyan gyorsan, hiába vagyok vámpír. A gyorsaságomat kihasználva eléjük léptem, mire Niklaus megtorpant, én pedig szívélyesen üdvözöltem.
- Rég találkoztunk Niklaus, hát így kell üdvözölni a bátyádat? – kérdeztem rá, hátha meghátrál.
- Elijah, mikor is volt? 1920-as évek elején, de valahogy eltűntél. Szóval mi szél hozott erre? – kérdezősködött, mintha csak csevegnénk.
- Igen akkor volt. Kerestem valakit, de látom te is megtaláltad. – böktem fejemmel Katerina felé.
- Oh, a hasonmás? Igen még tartozik nekem. – mondta gonosz mosoly kíséretében. Ha így néz, abból semmi jó sem sülhet ki. Meg kell mentenem Katerina-t, most nem veszíthetem el újra.
- Nekem is szükségem lenne rá, most azonnal. Mit szólnál hozzá, ha először én elbeszélgetnék vele. Aztán pedig elvinném hozzád, azt csinálsz vele, amit akarsz? – kérdeztem hátsó szándékkal. Csak mondjon igent, és azonnal elviszem innen minél messzebbre Katerinát.
- Nekem ebbe nincs is beleszólásom? – szólt először közbe, először Klausra nézett mérgesen, majd rám szemrehányóan. Bocsánatkérően néztem rá, hátha észreveszi a színjátékom.
- Édesem, te most csak fogoly vagy. Nincs beleszólásod! Nézd a jó oldalát még nem vagy halott véglegesen. – vigyorgott a lányra, aki még inkább elkezdett kapálózni. Hiába, fivérem elől nincs menekvés.
- Szóval mit válaszolsz öcsém? – kérdeztem tőle, visszatérve az imént feltett kérdésemre.
- Egy órát kapsz vele, ha utána sem hozod, elém vedd úgy, hogy nem lesz kegyelem. Téged újra koporsóba teszlek. A drága Katerina Petrova pedig csatlakozhat a családja többi tagjához. – fogta meg Katerina arcát és megszorította, aztán rám nézett dühösen.
- Mostantól kezdődik az egy óra. Viszlát, később drága. – kacsintott szerelemem felé.
- Most mi lesz Elijah? Nem akarok meghalni, nem akarlak elhagyni! – az ölembe borult könnyes szemekkel.
- Ne aggódj kedvesem. Minden rendben lesz, elviszlek innen messzire. Új életet fogunk kezdeni, csak mi ketten, ahogy régen terveztük. – felemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Szép is lenne, nagyon szeretném. De mi lesz Niklaussal, ha elszökünk és megtalál, végleg szétválaszt minket. Inkább veled töltöm az utolsó egy órám, mint bujdossak megint életem hátralevő részében. – mondta nekem csillogó szemekkel, fejét pedig a mellkasomra temette.
- Nem kell menekülnünk, gyere, menjünk a házamba. – mondtam neki. Kézen fogtam és vámpírgyorsasággal a házba rohantunk. Katerina leült a nappaliban és engem figyelt, most mit fogok csinálni vagy mondani.
- Szóval, mihez fogunk kezdeni? Kihasználjuk azt az egy órát? – kérdezte tőlem csábító hangom. Levetette a kabátját és elkezdte kigombolni az ingét.
- Csábító az ajánlat, de ezzel még rá érünk. – segítettem neki visszagombolni a felsőjét, egy lágy csókot nyomtam ajkaira.
- Van egy tervem. – mondtam neki, egy kis hatás szünetet hagyva folytattam a mondandóm: - Van még egy hasonmás rajtad kívül…