2. évad 9. fejezet - Halálos harapás

Sziasztok! Nem lett meg a három komment, viszont nagyon örülök a 16 pipának, ez sok dologra biztatott. Látom még mindig érdekel titeket a sztorim! Megkérek mindenkit, ha elolvastátok a részt, utána szavazzatok is! 

xoxo

Katerina Petrova

„Minden esemény csak lepörgött előttem, az eddigi életem, születésem óta. A gyermekkorom szép emlékei majd az árnyoldal, aztán az a bizonyos nap, amikor életet adtam a lányomnak, akit rögtön el is vettek tőlem. Majd apám utolsó rideg szavai, amivel engem illetett és a hosszú utazás, az első igaz szerelem képei. Elijahhal töltött szép emlékeim Angliában, majd Klaussal való megismerkedésem és a szökés. A hosszas bujkálás végül Amerikában való ott létem Damon és Stefan emberi alakban, aztán az újabb menekülés. Végső soron az elmúlt fél év eseményei… Elena a hasonmásom, Kollal való viszonyom és szerelmem… Elijah halála… Damontól az elégtétel… Carolinenal való furcsa barátságom… Rebekahval eltöltött hosszú beszélgetések, végül csak legjobb barátokká váltunk… és végül, de nem utolsó sorban Klaus az ő hatalmas könyörületével, próbálkozásaival az irányomba, az a bizonyos nagy nap az átoktörés. „

Egy hatalmas égő fájdalom húzott vissza az álmok tengeréről egészen a szörnyű rideg valóságig. Felültem, zilált állapotban kapkodtam oxigén után, ahogy körbenéztem a szobámban találtam magam. De az nem lehetséges, hiszen az utolsó emlékem, hogy az erdőben futok egy idegen vámpír után, akkor beugrott minden!

- Kol. – suttogtam elhaló hangon. Ahogy visszatértek az emlékeim rájöttem mit is tettem, egyből megnéztem a hasam, amin egy óriási mély seb tátongott. Egyszerűen nem akart begyógyulni csak ott éktelenkedett rajtam, teljesen kivehetően látszódott a húsom belsőbb rétege, az izomzatom egy része is, ha jobban oda néztem. A seb körül gennyes, véres váladék próbált a felszínre törni. Pillantásom le vettem eltorzított testrészemről valami törlőrongy után kutatva. Az éjjeli szekrényemen találtam egy vízzel teli tálat mellette egy valamikor még fehérnek mondható törölközőt, amit vörösre festett a vérem. Elvettem a rongyot, egyik végét vízbe mártottam majd óvatosan letörölgettem a gennyes lét magamról. Az éjjeli szekrényre dobtam, majd visszazuhantam az ágyba, órákkal később megint ugyan úgy ébredtem a rémálmok nem hagytak nyugodni.

- Kol. – suttogtam újra, szemeimből sós víz folyt végig az arcomon.

- Ha akarod, ide hívom hozzád. – hallottam meg Rebekah hangját magam mellett.

- Rebekah? – kérdeztem rá meredve.

- Igen Kath? Azt hittem már fel sem ébredsz, két egész napig aludtál. – mondta aggódó hangon, vagyis úgy hangzott, de nála nem lehet tudni.

- Már jól vagyok tényleg, csak pihennem kell. – válaszoltam neki hazudva.

- Akkor magadra is hagylak pihenj csak! – válaszolta és kitipegett a szobámból. Miután becsukta az ajtót kikeltem az ágyból felöltöztem valami kényelmesebb ruhába, a választásom egy hosszú fekete cső farmerre esett, hosszú szárú magas sarkú fekete csizmámra és egy lila V kivágású topra, ami valljuk be nem sokat takart. Tükörben nézegettem magam, amikor az éhség mardosott torkomon égető érzést éreztem, ami nem akart csillapodni. Szemfogaim elkezdtek kinőni az arcom pedig megváltozott. Vérre van szükségem most rögtön! Kitéptem az ajtót valami étel után kutatva, amikor megéreztem egy ember szagát, utána rohantam.

- Katherine végre, hogy felkeltél annyira aggódtam érted! – ölelt meg az ennivalóm.

- Vér! Vérre van szükségem! – morogtam a fogaim között.

- Mi van veled, már meg sem ismersz? Én vagyok az Elena a te hasonmásod! – mondta a lány, aki nagyon hasonlított rám.

- Ez egy kicsit fájni fog. – szűrtem ki a fogaim között a szavakat.

- Ne Katherine! – lökött el magától a lány. Fordítottam a helyzeten falnak nyomtam és a nyakába mélyesztettem fogaimat, ellenkezni próbált, míg a vérét szívtam. Elegem lett a hisztizéséből így elengedtem ő a földre rogyott, tovább futottam étel után kutatva. Órákig futkorásztam mire találtam pár embert, akiket megtudtam, kóstolni csak a vér ízére tudtam gondolni.

- Most meg vagy! – hallottam meg Rebekah hangját, aki megfogta az egyik kezem, a másik oldalról egy szőke lány fogott le.

- Eresszetek! – morogtam rájuk.

- Kath most haza jössz velünk! – mondta a szöszi csaj, majd elfutottak velem a Mikaelson házig, ott pedig egy sötét lyukba zártak. Órákkal később megjelent az ajtóban Rebeka egy másik vámpírral az oldalán.

- Eresszetek ki innen! Eresszetek már ki! – kiabáltam rájuk az ajtóhoz futva.

- Addig, nem míg mindenkit megtámadsz! – válaszolta az ősi lány.

- Nem fogok megtámadni senkit, ígérem, csak engedj már ki! – őrjöngtem.

- Gyere, most feljössz velünk a szobádba. – mondta a szöszi, de én nem a szobámba akarok menni. Mardos, az éhség nem bírom, fel kell tépnem egy ütőeret vagy meghalok.

- Jó, de ne zárjatok be többet ide. – egyeztem bele nagyjából, gondoltam a megfelelő pillanatban majd megszököm.

- Ha jól viselkedsz nem fogunk. – válaszolta a Klaus Barbie. Rebekah mindig is követte a vámpírt és parancsait is, engem is el akart kapni nagyon sokszor, de nem sikerült egészen a mai napig. Nyílott az ajtónyikorgó hangja inkább a szabadság csengő hangjára hasonlított nekem.

- Végre megjött az eszed Katerina, ugye jól mondom? – kérdezte Klaus, akinek a hangjára összerezzentem és a legtávolabbi sarokba futottam. Próbáltam elbújni, mint egy ijedt kisgyerek, amikor valami rosszat tett.

- Takarodj innen! – vicsorogtam rá.

- De hát Katerina én, nem bántalak! – jött még közelebb hozzám már alig választott el tőle pár centiméter.

- Hazudsz, mindig hazudsz! – szűrtem ki a fogaim közül.

- Hagyjatok magamra vele! – parancsolta a két lánynak, ők egy szó nélkül távoztak.

- Katerina nem emlékszel az együtt töltött időre, amit a könyvtárban töltöttünk kettesben? – kérdezte tőlem, mire eszembe jutott az a nap.

- Klaus hadd menjek el innen! – kérleltem megalázkodva, kezdtem szédülni összefolytak előttem az emlékek a jelennel, nem tudtam megkülönböztetni őket egymástól.

- Parancsolj drágám, úgy sem húzod sokáig! – nevette el magát, majd félre állt. Megállás nélkül futottam fel az emeletre, ahol összeütköztem valakivel, nem láttam ki az, csak elestem. A fejem hasogatott közben forgott körülöttem a világ felfokozódtam az érzéseim és érzékszerveim is. Hallottam, hogy valaki beszél hozzám, de az inkább most kiabálásnak tűnt, izzadság folyt végig az arcomon és a többi testrészemen is, ilyen még sosem volt velem nem hittem el, amit tapasztalok.

- Katherine jól vagy? Nagyon sápadtnak látszol, meg tudsz állni a lábadon? – kérdezte tőlem az idegen, azt tudtam, hogy nem Elena az, mivel vámpír szaga volt.

- Nem, egyáltalán nem vagyok jól! Nem tudok megállni a lábamon, de ne kiabálj velem, mert szét megy a fejem! – förmedtem rá.

- Kath csak suttogtam, kérlek, nyugodj meg! – az ölébe vett közben, ahogy a mellkasához szorított rájöttem ki az, a parfümje mindig elárulta.

- Kol tegyél le, nem engedtem meg, hogy hozzám érj. – próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy ne az érzéseim irányítsanak.

- Mindjárt leraklak, ne aggódj. – válaszolta, majd valami puha anyagot éreztem a testem körül, betakart takaróval talán.

- Kérlek, ne menj el, maradj itt velem. – magam sem tudom miért kértem ilyenre.

- Maradok, amíg csak tudok kedvesem. – magához húzott és egy puszit nyomott a fejem búbjára, mire én hozzábújtam teljes testemmel rá támaszkodtam.

- Kol… - kezdtem bele a mondandómba, mire ő közbe szólt.

- S, most csak pihenj nem kell semmit mondanod. – csitított le befogva a számat. Lefeszengettem kezét a számról, összekulcsoltam övét az enyémmel majd felültem, hogy a szemébe tudjak nézni, azok a mogyoró barna szemek mindig melegséget árasztottak magukból, amitől én is nyugodtabbá váltam egy pillanat alatt. Nagy nehezen szembe fordultam vele anélkül, hogy elengedtem volna a kezét, másik kezemmel átkaroltam a nyakát elengedtem a kezét és a nyakára helyeztem, ő kezeit a csípőmre helyezte. Nem tudom miért tettem, de megcsókoltam őt, ebbe a csókba tettem bele minden érzelmem iránta, a vágyaimat. Ahogy én sem ő sem bírt magával egyből visszacsókolt, az érzelmi kitörésünket egy belém hasító éles fájdalom törte meg, aminek köszönhetően összegörnyedve az ágyra hullottam. Remegések sora ment végig rajtam majd megint egy éles fájdalom, de már az egész testemen éreztem a kín elviselhetetlenné fajult.

- Kol most haldoklom? – kérdeztem meg tőle elhaló hangon, könnyes szemmel.

- Sajnos igen drágám. – válaszolta elhaló hangon.

- Meg fogok halni? – kérdeztem újra, nem akartam elhinni tényleg ez megtörténhet.

- Igen, de az utolsó pillanatig itt leszek melletted. – mondta magához húzva megint.

- Bármilyen furcsa, de ennek örülök. – próbáltam mosolyogni a kedvéért. Közben a szűnni nem akaró fájdalom végigjárta az egész testem ezzel bekebelezve az egész lényemet is. Már a szemeim csukódtak le, amikor meghallottam Kol szavait próbáltam figyelni mielőtt elnyel a sötétség.

- Katherine van valami, amit el akartam mondani már nagyon régen. – kezdett bele, aztán egy kis szünetet tartott.

- Katherine azt hiszem én, szeretlek, vagyis szerelmes vagyok beléd és most, hogy elveszítelek, már a fogadásunk sem érdekel. Nem tudom mit akartál, de most vesztettem, vesztettem, mert szeretlek, és nem bírom ki nélküled tovább. – mondta, amitől mosolyra húzódott a szám, hiszen én is szeretem őt, de ezt már nem tudom elmondani neki, aztán megéreztem a puha ajkait az enyémen.

- Remélem még nem késtem el. – rontott be az ajtón Caroline, vagyis a hangjából ítélve ő lehetett az bár kissé remegett a hangja.

- Kath ezt idd meg…