9. fejezet - 1, 2....3 férfi! Már tényleg sok!

Üdv minden olvasónak!
Tudom most arra számítottatok, hogy Elijah szemszögét mutatom meg, hát sajnálattal közlöm vagyis nem sajnálom, de ez nem így történt!! Olvassatok a drága Katerinaról!

xoxo

Katherine Pierce

- Kol várj meg! – kiabáltam a vámpír után futva, egyből meghallott és lassított.
- Látom még sem bírtad ki nélkülem! – villantotta rám az ezer wattos mosolyát.
- Nehéz nélküled az élet! – nevettem el magam, aztán megráztam a fejem, jelezve hazugságom. – Segíteni akarok Rebekah-nak hátha megkedvel valamikor… - mondtam el a tervem őszintén.
- Sok szerencsét ahhoz, a húgom, ha valakit nem kedvel, akkor annak nincs lehetősége. – vonta meg a vállát lazán.
- Majd meglátjuk! Menjünk utána, nehogy világméretű bulit rendezzen. – kacsintottam egyet és tovább indultam. Megfogta a kezem és visszarántott, egyenesen a karjaiba borultam. Egy szót se tudtam szólni, mivel a nyelvével valamit nagyon keresett a számban megint. Ellöktem magamtól, ezt a mozdulatot megspékeltem egy pofonnal is.
- Kol fejezd már be ezt! Elijaht szeretem, és nem akarok tőled semmit! Komolyan mondom, veletek csak a baj van, inkább szerzek neked egy barátnőt! – kiabáltam le a fejét. Nem elég, hogy a bátyja üldöz, és a fejemet akarja tálcán látni, Damon Salvatore valami oknál fogva nem akarja megérteni, hogy nem szeretem, még ő is a szívemre pályázik, vagy csak be akar jutni a fehér neműm alá. Majdnem kifelejtettem a másik bátyját, aki a legidősebb testvére elől akar, megmenti, mert szeret. Szép kis család mondhatom! Nem is beszélve Rebekahról, aki valamiért szívesebben látna holtan, mint élve a testvére oldalán.
- Nekem nem kell más csak te! – zökkentett ki Kol gondolataimból, ezzel a mondatával.
- Nem akarok erről többet beszélni most! – azzal a lendülettel vámpírsebességre kapcsoltam és Rebekah mellett termettem.
- Tudom, nem kérsz a segítségemből, sem a jelenlétemből, de itt vagyok és segítek!
- Jól gondoltad, ezért jobb lesz, ha visszamész oda ahonnan jöttél! – vágott bele a szavamba várakozás nélkül.
- Legalább adj egy esélyt, hogy meg mutassam, nem az vagyok, akinek hiszel! – vágtam vissza neki, mire ő rám meresztette méregetően szemeit.
- Legyen! De akkor egész nap az utasításaimat követed egyetlen szó nélkül. – vigyorgott rám gonoszul.
- Jól van. Még valami? – kérdeztem kissé felszínesen.
- Igen, tartsd magam távol a testvéreimtől! – ez inkább fenyegetésnek hangzott, mint parancsnak.
- Akkor induljunk, még sok dolgunk van ma. – mosolyt erőltettem az arcomra.

***

A bál kezdete előtt egy órával teljesen készen voltunk. A villa kívül belül csodásan festett, minden fényárban úszott. A felső emeleten kaptam egy szobát, míg készülődök, igaz nem volt időm beszerezni a tökéletes ruhát, így a régi 19. századiak közül válogattam a megfelelőt kutatva. Kopogtatást hallottam, majd nyitódott az ajtó és velem szemben állt Rebekah.
- Egész nap segítettél nekem egy szó nélkül betartva a feltételeimet. Azt hiszem, köszönettel tartozom neked és egy hatalmas bocsánatkéréssel. Tudom nem volt szép tőlem a mai viselkedés és tényleg félre ismertelek. Szóval sajnálom és kiengesztelés képen ezt neked hoztam, tudom nem volt időd ruhát keresni. – mondta mind ezt, amin nagyon meglepődtem, de jól esett. Az ágyamra tett egy gyönyörű fekete-aranyszínű ruhát, felül a mell résznél fekete onnantól lefelé válik aranyszínűvé, a csípő részénél egy kis fekete anyaggal megspékelve. Az egész csillogott, káprázatosan nézett ki még így is, csak leterítve.
- Köszönöm Rebekah, ez mesés. – néztem rá nagy mosollyal az arcomon.
- Vigyázz rá, csak kölcsönbe kaptad. – kacsintott egyet felém és magamra hagyott. A régi ruháimat visszatettem a szekrénybe, ezt pedig kihúztam a fóliából. Éppen a saját fürdőmből caplattam ki egy szál fehérneműben, amikor szembe találtam magam egy nem várt vendéggel.
- Gyönyörű vagy, segítsek feladni a ruhát? – kérdezte tőlem, egy gunyoros vigyorral az arcán. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, az ijedség és a harag kerülgetett. Ahogy jobban megnéztem eléggé jól nézett ki, nem tudom eddig miért nem vettem észre. Végül nem szóltam semmit csak bólintottam egyet felé, majd elkezdtem felvenni a ruhát. Háttal álltam neki, ő megfogta a derekam és elkezdte puszilgatni a nyakam, jól esett az érintése a bőrömön. Kezeit lejjebb vitte egészen a csípőig, kissé erősebben megmarkolta és tengelyemnél fogva megfordított. Így bele tudtam nézni azokba a mogyoró barna szemeibe. Nem habozott tovább birtokba vettem az ajkaimat, ahogy én az övét, kezeimmel átfogtam a nyakát. Csípőmről még eggyel lejjebb vándoroltak kezei, belemarkolt a fenekembe és azzal kisegített a ruhámból. Onnan egyenesen az ágyra zuhantunk, elfeledve a körülöttünk lévő világot, megfeledkezve mindenről és mindenkiről. Később levegő után zihálva kapkodtuk a levegőt, a mellkasán pihentettem fejem, amikor is magamhoz tértem ténylegesen.
- Ezt nagyon nem kellett volna megtenni! Ez így nem helyes! – mondogattam felkelve az ágyról, még mindig nem hittem el, hogy megtettem.
- Miért ne lenne az? Gyere, inkább még búj vissza mellém. – próbált visszahúzni maga mellé.
- Kol te nem érzed a tettünk súlyát? – kérdeztem tőle, de nem hagytam, hogy válaszoljon folytattam. – Most csaltam meg életem szerelmét a saját öccsével! Nem gondolod, hogy ez így nem jó? – kérdeztem, közben csak a fejemet ingattam jobbra-balra. Kiugrottam az ágyból, megkerestem a fehér neműm és magamra kaptam a Rebekah-tól kapott ruhát.
- Mire visszajövök, ne legyél itt! Öltözz fel most azonnal, és erről senkinek egy szót sem szólhatsz! – mondtam neki, berohantam a fürdőbe. Ott kicsit összeszedtem magam, megcsináltam a hajam fél oldalra tettem a loknijaim. Nem néztem az ágy felé úgy hagytam el a szobát, csak Elijah-t akartam megtalálni. A folyosó közepén összefutottam a keresett személlyel.
- Elijah, pont téged kerestelek! Mehetünk? – kérdeztem tőle kedves mosollyal az arcomon.
- Persze, menjünk drágám. – felém nyújtotta a karját, mire belé karoltam.
- Klaus nincs itt, lehet, el se jön! Damon itt van… – mondta nekem, mire a szívem és gyomrom még jobban összeszorult.