10. fejezet – Álarcos bál vagy színház?

Katerina Petrova

- Klausnak itt kell lennie valahol, nem tűnhetett el megint! – válaszoltam aggódva.
- Ne aggódj kedvesem, mindent a maga idejében. Felkérhetem egy táncra? – kérdezte, hátha eltudja, terelni a gondolataim. Milyen lovagias, kedves és én mégis ezt tettem vele!
Biccentettem, beszéd közben már a nagy terembe értünk, megfogta a derekam és elkezdtünk keringőzni. Körülöttünk megannyi ismeretlen ember táncolt, ahogy szétnéztem megpillantottam Damont. Valamit vagy valakit nagyon kereshetett, egy pillanatra elfordítottam a tekintetem, hála a forgásnak, mire újra oda néztem, hűlt helye volt. A zene elhalkult, egy másik dallam csendült fel, elengedtem Elijaht egy pillanatra, hadd nézhessem meg. Azt meg kell hagyni nagyon jól állt neki az öltöny, az a kiálló állkapocs csont, kedves mosolya, ahogy rám néz. Mély barna szemei csak csillogtak, két kezemmel átkaroltam a nyakát, úgy táncoltunk tovább. Kis idő elteltével éreztem valaki tekintetét magamon, Elijah megforgatott, ez pont kapóra jött, így megláttam ki bámult, annyira. Mit is hittem, persze, hogy Kol nézett merően, sőt egyenesen felfalt a szemeivel, közben egy gúnyos vigyor terült szét az arcán. Eléggé nyeregben érzi magát most, hogy sikerült kikezdenie velem, egy-null neki, de most én jövök.
- Min gondolkozol ennyire kedvesem? – kérdezte tőlem szerelmem, közelebb húzva magához.
- Igazából nagyon félek, mi lesz, ha Klaus nem fogadja el az ajánlatunk? – végül is ezzel nem hazudtam akkorát, tényleg ez is aggasztott.
- Szeretnék mostantól minden egyes pillanatot kiélvezni veled, nem tudhatjuk melyik lesz az utolsó. – néztem mélyen a szemébe, ő is tudta igazam van. Megsimogatta az arcom, egy csínytalan mosoly kíséretében, elkezdett húzni magam után.
- Elijah most hová megyünk? – kérdeztem tőle, nem tudtam mire készül.
- Kihasználunk minden egyes pillanatot. – válaszolta titokzatosan. Egy sötétebb sarokig mentünk, ami közel volt a lépcsőhöz, mindent és mindenkit láttunk innen. Minket csak kevesen láttak, azon kevesek közé tartozott Kol és Damon is. Szerelmem két keze közé fogta arcom egy darabig csak nézett, ajkait az enyémre tapasztotta. Kezeimet nyakán pihentettem még jobban magamhoz húztam, egyik kezemmel beletúrtam selymes hajába, közben visszacsókoltam neki. Egyre jobban élveztük egymás társaságát, amikor kicsapódott a bejárati ajtó. Mindketten összerezzentünk és a hang irányába fordultunk, akkor megpillantottuk Klaust. Rebekah egyből a nyakába ugrott úgy fogadta rég nem látott bátyját.
- A játék elkezdődött! – mondtam Elijahnak, még egy érzelmes búcsúcsókot adtam neki és eltűntem szem elől, maszkomat magamra tettem. A pincébe akartam settenkedni, amikor egy kéz visszarántott és maga felé fordított.
- Tudom, hogy direkt csináltad, az előbbi jelenetet engem nem versz át. Közben végig engem kívántál valld be. – suttogta a fülembe mézédes hangon.
- Nem tudom, miről beszélsz, csak jól éreztem magam a barátommal. – válaszoltam egy vállrántás kíséretében. – Tudom, hogy féltékeny vagy. – suttogtam kaján vigyorral az arcomon.
Most már 1-1 az állás!
- Katherine engem nem tudsz féltékennyé tenni. – suttogta, közelítve az ajkaimhoz. Nem bírtam tovább megcsókoltam, nagyon szorított az időm.
- Most menj Kol, üdvözöld a bátyádat! Erről senkinek egy szót se! – suttogtam neki, nagy vigyorral az arcán elment. Olyan akár egy kis gyerek, ha megkapja a játékát egyből szófogadó lesz. Újra a pince felé vettem az irányt, de megint megállítottak, azt hittem Kol nem értett a szóból, de csalódnom kellett.
- Damon Salvatore személyesen! Nem hittem volna, hogy megtisztelsz a jelenléteddel, azok után, hogy Klaus pincsije lettél. – mondtam közönyösen. Nem szólt semmit, magához szorított és megcsókolt.
- Drága Katherine, úgy hiányoztál! Ha követem is Klaus parancsait, a szívem tiéd, menthetetlenül.
- Oh Damon, kedvesem! Tudod mit, most menj fel a szobámba és este majd mindent megbeszélünk. – adtam neki a kulcsot.
- Csak beszélgetünk? Nem idézzük fel a régi szép emlékeket? – kérdezte, magához húzott még inkább.
- Majd meglátjuk, mennyire szeretsz még. – suttogtam a fülébe, körmömet végig húztam a felső testén. Sarkon fordult egyenesen a lépcsőig vette az irányt, ha jól láttam...
- Na, végre ettől is megszabadultam! – sóhajtottam fel, leszáguldoztam a pincébe, kinyitottam az ajtót.
- Remélem még nem halt meg! – gondolkodtam hangosan, megpillantottam a hasonmásom csak összegörnyedve ült, maga elé nézett.
- Figyelj rám egy kicsit! – parancsoltam neki, közben kibújtam a ruhámból. Felemelte a fejét, én pedig felé dobtam a ruhát.
- Ezt most vedd fel, fent hatalmas buli van, és nem akarom, hogy kimaradj belőle! – mondtam neki.
- Miért vegyem fel, ha utána úgy is visszazártok ide! – nézett rám szúrós szemekkel kikelve magából.
- Nem foglak visszazárni esküszöm! – mondtam neki forgatva a szemeimet.
- Valamilyen szinten rokonok vagyunk, a húgom leszármazottja vagy, nem bánhatok veled olyan rosszul. – mondtam neki, már kedvesebben.
- Nem érdekel kinek a kije vagy! Nem érdekel a családfád, az én nevem Gilbert! – mondta hisztizve.
- Akkor közlöm veled, hogy örökbe fogadtak. Most vedd fel azt! – mondtam neki a ruha felé bökve.
- Te miben leszel? – kérdezte, már engedelmeskedve.
- A miatt, ne fájjon a kicsi fejecskéd. – válaszoltam, közben mögé mentem és segítettem a fűzős részét megigazítani. Megforgattam és a haját oldalra tettem, ahogy nekem volt, tökéletes másom most már!
- Így ni, készen is vagy, de az a nyaklánc most nem kell a nyakadba. – mutattam a kis gömb alakú piros köves medálra.
- Talán igazad van, Stefantól kaptam, de már régen szakítottunk. – válaszolta, levette az ékszert és a padra tette. Tudtam, hogy verbéna van benne, ezért vetettem le róla, így már megtudom, igézni.
- Nem fogsz emlékezni az eltöltött két napodra, az alatt az idő alatt végig otthon voltál, bánatosan a szakítás miatt. Stefantól semmit sem akarsz már, hiszen megbántott, de eljöttél ebbe a házba a bálra, hogy végre jól érezd magad. Csak annyira emlékszel, hogy már láttál engem, de nem foglalkozol velem. Egy Klaus nevű férfit keresel egyedül, ha őt megtaláltad bemutatkozol neki. Azt fogod mondani neki, hogy Katerina Petrova küldött maga helyett! – igéztem meg, ő szóról szóra elismételte a mondandómat. Bólintottam vigyorral az arcomon, felfutottam vele a földszintre, egészen az ajtóig.
- Most keresd meg Klaust. – suttogtam neki és eltűntem a szeme elől. Tekintetemmel Kolt kerestem mindenhol, de nem találtam, egy kéz fogta be a szám másik kezével a derekamat fogta és a sötétbe húzott, ahol senki sem látott minket.
- Mindig tudtam jobban mutatsz ruha nélkül. – suttogta a fülembe.
- Te már csak tudod, nem igaz Kol? – suttogtam vissza neki mosollyal az arcomon.
- Most válaszolj, ki az a lány, aki ugyan úgy néz ki, mint te? – kérdezte érdeklődve.
- Akkor válaszolok, ha felmész a szobámba és idehozod nekem a fekete pántos ruhám. – válaszoltam, ő bólintott és eltűnt, nem tartott fél percig visszatért a kért ruhával. Belebújtam, ő segített felhúzni a cipzárt és már készen is voltam, hajamat feltűztem egy kisebb kontyba.
- Köszönöm a ruhát, a lány pedig ajándék Klausnak a szabadságomért. – válaszoltam megvonva a vállam.
- Gyönyörű külsőre, de vajon ugyan olyan vad az ágyban, mint te? – kérdezte tőlem magához húzva.
- Nem hiszem Kol. – nevettem el magam. – Ugye tudod, hogy most már a szeretőm vagy? – kérdeztem tőle megfordultam és rá néztem.
- Igen és élvezem a szerepem. – megakart, csókolni, de elhúztam a fejem, így az arcomra tudott puszit adni. – Erről jut eszembe a kedves vendéged, hogy is hívják Damon? Azt hiszem úgy, megigéztem és átküldtem Rebekah szobájába. – mondta lazán megvonva a vállát.
- Mindig tudtam bízhatok benned, de most mennem kell. Elijah meg kell keresnem, beszámolni neki a történtekről. – mondtam és elmentem az ősi mellett. A táncterem felé vettem az irányt elrejtőzve a tömegben.
- Katerina jó újra látni! - hallottam meg Klaus hangját a hátam mögül, megfordultam és szembe találtam magam vele.
- Most viszont nem menekülsz….